Miért csak az ördögnek legyenek jó dallamai? - kérdezett vissza az öreg néger asszony, akit egykor a gospelek, spirituálék őskorában arról faggattak, hogy hogyan fér össze ez a zene a templomi áhitattal. Ezt vallja Szilas Imre, a több mint 30 évvel ezelőtt bemutatott, ma már ugyancsak legendás beatmise szerzője. Csak 16 éves volt, amikor megírta a húsvéti miséjét, amelynek néhány dalát - például az Üdvözlégy Máriát, az Ó, Uram irgalmazzt - ma is éneklik.
Akkoriban talán még senki nem sejtette, hogy néhány év múlva valóságos mozgalommá lesz a gitáros Isten-dicséret. De mire az lett, Szilas Imre már nem élt idehaza. 1970-ben egy zenekarral külföldre szerződött, ám társai magára hagyták: egy megbeszélt találkozóra nem jöttek el (azóta sem látta őket), elvitték hangszerét és ruháit is. S mivel akkoriban még az volt a szokás Magyarországon, hogy aki hazajött külföldről, azt elővették, ezért Szilas Imre Amerikában telepedett le bátyja és a chicagói magyar katolikus közösség segítségével.
Nem volt könnyû húszévesen egy idegen országban folytatni az életet, de az egyházzenéhez hû maradt: Los Angelesben egyházzenei doktorátust és orgonamûvészi oklevelet szerzett. Ma is kórust vezet: komoly- és könnyûzenét is játszik a templomban, hiszen mindkettőt nagyon szereti - amit nagyon kevesen értenek. De ott, mint mondja, nem csinálnak ebből akkora ügyet.
A hatvanas években, persze egészen más volt a helyzet. Teljesen a hatása alatt voltunk ennek az új zenének, ennek az új hangnak - meséli -, és ez engem nem hagyott nyugodni. Elkezdtem a "Szent Vagy Uram" énekeskönyv szövegeire dallamokat írni. A barátaim is nagyon lelkesedtek, különösen Széll Vince, aki szinte naponta érdeklődött, elkészült-e már a következő darab.
Miért nem írtál saját szövegeket?
- Nem voltak olyan idők. Az tûnt a legbiztosabbnak, ha olyan szövegeket használunk, amiket már elfogadtak, amikbe nem lehet belekötni, belemagyarázni. Volt elég baj a zenéből is. Erről Tardy László mesélhetne, akit akkoriban neveztek ki a Mátyás-templom karnagyává és nem sokkal ezután belevágott velünk a beatmisébe. Ezzel nemcsak az egyház elöljáróit haragította magára, hanem a politikusokat is, kockára téve a karnagyi beosztását. Mégis vállalta, pedig ő komolyzenész. A másik merész támogatónk az abonyi pap, Zöld László atya volt, akinek a templomában először mutattuk be a húsvéti misét.
Hivatalosan ma sem elfogadottabb ez a zene, mint régen, de sokan szeretik, fiatalok is és idősek is, és ugyancsak sokan mûvelik. Mennyire lesz helye a jövő egyházzenéjében?
- Van helye. Ami nem azt jelenti, hogy el kéne vetni az ezeréves gregoriánt, de ezzel a zenével ugyanúgy lehet dicsőíteni az Istent. Nem kell agyonfilozofálni: mindenkinek más az ízlése, de ez a zene, különösen a mi nemzedékünknek, a negyvenes években születettek számára nagyon fontos. Szerves része az életünknek, használni akarjuk. Egyébként is, a komolyzene ma zsákutcában van: mit alkottak a zeneszerzők Bartók óta? Csak útkeresés folyik és az egyházzenében sincs ez másképp. A könnyûzene legalább megpróbált valami újat hozni. Szép dallamokat, amiket jól esik énekelni... És ez fontos! Örülök, hogy ma már többen mûvelik ezt a mûfajt és remélem, az egyháziak hozzáállása is meg fog változni, mert ma még sokan, ha nem is ellenzik, fél vállról veszik.
A Szilas-mise évfordulójára újra összeállt a régi kórus java része és az akkori zenészek is összegyûltek. Velük és sok fiatallal együtt adtátok elő az ünnepre komponált új misédet, az Abonyi-misét is. De lesz-e tovább?
- Nagyon hálás vagyok ezeknek a régi barátoknak - akik közül sokan azóta sikeres zenészek lettek idehaza -, hogy segítettek az előadásban. Néhány amerikai barátom is elkísért, akiknek megmutattam odakint az Abonyi-misét, és mindenképpen el akartak jönni az itthoni bemutatóra. Úgy érzem, szükség van ilyen zenére, ezért fogok még írni biztosan.
https://www.facebook.com/imre.szilas