Jenő életéről, pályafutásáról, hivatásáról 2002-ben megjelent egy könyv.
Bodnár Dániel: Lélektől lélekig
1969-ben írtam első dalaimat, amelyek barátaim között visszhangra leltek. A 70-es évek elején a dunakanyari templomokban kaptam as első és örökre meghatározó meghívásokat. Ifjúsági hittanokon, szentmiséken, baráti találkozókon hangzottak el dalaim. Kezdettől fogva beszélnem is kellett a hitemről, a dalszövegekben megfogalmazott gondolatokról. Ezek a vallomások alakitották ki az én műfajomat és ma is hozzátartoznak koncertjeimhez.
A Dunakanyarban indultak el az ifjúsági talákozók, amelyeknek én is munkatársa lehettem.
Az elmúlt 30 évben több, mint háromszáz dalt írtam. Több oratóriumot, misztériumjátékot, amelyek már önálló életet élnek, sokfelé előadják ezeket a darabokat.
Pályafutásom talán egyik legnagyobb élménye volt, amikor a Szentatya 1991. évi látogatásán a Népstadionban énekelhettünk neki.
Sillye Jenő
------------------
|
|
|
 |
A fény gyermekei válogatás 30 év dalaiból Előszó a daloskönyvhöz: Egy dalról beszélni talán még rosszabb, mint egy viccet elmagyarázni. Joggal kérdezheti bárki: ugyan, minek előszó egy daloskönyv elé Ha a dalok nem mondanak el magukról mindent, akkor úgyis hiába próbálkozik bárki. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy harminc év nagy idő, márpedig Sillye Jenő pont enynyi ideje van jelen az egyházi könnyûzenében. |
| (Vagy, ha pontosabban akarnánk fogalmazni: ennyi ideje kezdte el a mûfaj magyarországi megteremtését.) Én magam alig valamivel éltem ennél többet, száz éve pedig ennyi idő már egy generációnak számitott. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy Jézustól Mozartig sokaknak összesen körülbelül ennyi adatott. Dalt magyarázni felesleges volna, harminc évet valamiképp összefoglalni viszont csaknem kötelező. Abban a szerencsében van részem, hogy e harminc esztendő több mint a felében magam is részt vehettem mindabban, amit ez a daloskönyv összefoglal. Ezért azután kicsit olyannak érzem most magam, mint a kulisszatitkok mögé látó ókori történetíró. Aki tehát elfogulatlan elemzést vár e harminc esztendőről, azt nem sok jóval biztathatom: szeretném megpróbálni, de nem tudom, sikerül, sikerülhet-e. Amit igérhetek, az legfeljebb egyfajta összegzés - ahogyan én láttam, látom. Egészen bizonyos, hogy ha valaki, mondjuk száz esztendő távlatából meg akarja majd írni a Magyar Katolikus Egyház történetét a 20. század utolsó harmadában, akkor a könyvböl legalább egy fejezetet a "Sillye-jelenségnek" kell majd szentelnie. Szándékosan használom ezt az idegen csengésû szót, mert reményem szerint ez foglalja össze a legpontosabban mindazt, amit le szeretnék irni e néhány rövid oldalon. Sok eseményről úgy tünt akkoriban, hogy történelmi jelentőségû. Sok személyt láttunk sorsformáló tekintélynek az Egyházon belül és kívül egyaránt, de végül sokukról kiderült: létük - a Préikátor szavával szólva - puszta szélkergetés, hiábavalóság. A gitárok pengetése azonban a templomokban, majd később a megszentelt falakon kivûl is, pont fordított utat járt be. Mindenki félreérti a kédést, aki Jenö munkásságát mûvészi problémaként kezeli, vagy éppen lekezeli. Ami az oltár mellől, vagy újabban a szinpadról megszólal, az csak a jéghegy csúcsa, egy szerteágazó jelenség legfélreérthetőbb formája, de távolról sem maga a jelenség. Márpedig mindig sokkal érdekesebb a dolgok mélyére ásni, a lényeget kutatni, még akkor is, ha esetleg ez utóbbi csakugyan láthatatlan. (Szeretném hinni, hogy azért nem teljesen az...) A jelenség a hetvenes években kezdődött, és ennek alighanem két oka van. Az egyik egy hölgy, a zeneszerzés antik múzsája, aki ekkor kezdett komolyabban foglalkozni Jenővel. Ez az ok természetesen a lélek legintimebb világába tartozik. Senki sem tudja megmondani, miért irt dalt, mint ahogy én sem, miért nem irok. (Meggyőzédésem, hogy "mûvészi hallgatásommal" a világ inkább nyert, semmint veszített.) A lélek ilyen mély rétegeibe leereszkedni viszont egyszerre kockázatos és illetlen dolog, így hát e kédést báran békén hagyhatjuk. A másik ok - és engem most ez érdekel - ennél sokkal összetettebb. 1970 után Magyarországon sok mindent szabad volt már, amiért talán tíz esztendővel korábban börtön járt volna. A diktatúra puhulni kezdett, bár összeomlása még csak távoli remény volt a lelkeinkben. Kár volna tagadni, hogy a legvidámabb barakkba néhol csakugyan beköltözött a jókedv, a vidámság. Ám a dolog lényegéhez tartozott a határok tudatos bizonytalanságban tartása. Orwell óta jól tudjuk mit jelent ez: Mindenki egyenlő, de vannak, akik mindenki másnál egyenlőbbek. (Az én gyerekkoromban ezt úgy mondták: Amit szabad Jupiternek... Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy minden, amit szabad volt úgymond megtenni, nem jelentett komoly veszélyt azon kevesekre, akik cselekedni mertek. Éppen ezért mindenütt az óvatos hezitálás uralkodott. Mielőtt elitélnénk ezt a magatartást, be kell ismernünk: első pillantásra tényleg igaznak tûnik: ha nem teszünk semmit, abból nagy baj nem lehet. Ráadásul így tûnt, van mit veszteni. Hiszen a templomjárást nem tiltotta törvény, álltak a templomok (bár kilépni belőlük, rajtuk kívûl evangelizálni életveszélyes volt), és mintha remélni lehetett volna, hogy óvatosan, apró lépésekkel majd csak lazítani lehet valamit az abroncson. Jenő szintjén azonban semmi jelentősége nem volt az óvatos egyházpolitikának, a kis lépések taktikájának, sem pedig az előnyösnek vélt helyi kis alkuknak. Ő csak zenélt, talán nem is sejtve, milyen galibát okoz ezzel. Visszatekintve persze úgy látom: a veszélyre való folytonos hivatkozás és sopánkodás gyakran csak a lustaságot próbálta meg elfedni. Az idő végül Jenő döntését igazolta: el kell indulni, heti sok száz kilométert kell autózni, éjfél után kell hazamenni, és akkor megy a dolog. Történelmi szerencse, hogy a Katolikus Egyházban mûködött egy igen aktiv papi csoport (gondoljunk csak a legendás Dunakanyar Egyházközségre), amelynek tagjait szintén nem kötötték sem kisebb, sem nagyobb kompromisszumok, félelmek. Akkoriban a karriernek még a lehetősége is fényévekre volt tőlük, igy jövőjük építése helyett egyszerûen papok lehettek. Isten elhívott szolgái, akik hírdethették az igét akár alkalmas, akár alkalmatlan. Nem voltak sokan, mindössze néhány papról lehetett szó; még akkor is, ha ma egyre többen egyre nagyobb számra vélnek emlékezni. E két tényező talált egymásra valamikor a hetvenes évek elején. Ez a két energia egyesült, és ez okozott robbanást a magyar Egyházban. Gondoljuk csak el: az a generáció, amely már a vallási hagyományból kiszakadva nött fel, s amely a könnyûzene új áramlataiban ösztönösen ismerte fel a szellemi fogódzópontot, a hivatalos egyházi nyelvből jószerivel egyetlen kukkot sem értett. Ha azt hallotta: "kegyelem", esetleg eszébe jutott az Elnöki Tanács elnöke, aki iffinként megkegyelmezett egy-egy halálraítéltnek. De Jézus, meg a megszentelő kegyelem, meg a lélek kegyelmi állapota: nos mindez egészen biztosan meg sem fordult a fejében. Ezzel a tömeggel két dolgot lehetett tenni: szidni, vagy megszólitani. Jenő sokakkal ellentétben a második lehetőséget választotta. És a társadalom széles körei számára immár érthetetlen egyházi nyelvezet helyett hatni kezdett egy olyan nyelv, amelynek nagy előnye volt az előbbivel szemben, hogy az is megértette, aki addig sosem járt még templomba. "Jézusom én szeretlek, égenföldön kereslek" - ehhez nem kell elsajátítani egy két évezredes hagyomány minden elemét, hogy valaki megértse. Pedig e mondat nem jöhetett volna létre a kereszténység évszázadai nélkül. Szerintem ebben áll az első nagy ötlet: a szöveg egyszerûségében, egyértelmûségében. E dalokhoz nem kellett és ma sem kell előképzettség, egyetemi diploma, elég volt figyelni rájuk. Ez a dalok népszerûségének egyik oka. Egymásra talált a helyzet, és a helyzetet kihasználó ember. Természetesen nem volt mindegy az sem, milyen zene születik a szövegekhez, milyen módon szólal meg a mondanivaló. Itt is az egyszerûség dominált, a zenei közérthetőség. Ez vezetett oda, hogy a dalokat hamarosan mások is énekelték, játszották. A gitár, mint vezető hangszer megadta a zene hangulatát, bár a hangszerpark bővülni kezdett. Fuvola, furulya, akusztikus-, majd egy idő után elektromos basszusgitár. Ez a felállás egészen a nyolcvanas évek végéig meghatározó maradt Jenő zenéjében, sőt egyre inkább úgy érzem: a bővülés ellenére ma is ezek a hangszerek adják dalainak zenei gerincét - no és persze a vokál. Egy idő után a szólógitár és a dob is megjelent a koncerteken (gondoljunk csak a Petőfi Csarnokban rendezett első nagy, teltházas koncertre!), de a végső lépés nem történt meg: Jenő zenéje nem lett rock-zene. Persze még így is sok hozzá nem értő és rövidlátó kritikával kellett küszködni, hiszen a dob és a gitártorzító effekt néhány ember szemében az ördög embert nyúzó, lelket gyötrő arzenáljának része. Pedig talán nem kellene elfelejtenünk: a szél ott fúj, ahol akar. A hetvenes évek elejétől kezdve töretlen volt a "Sillye-jelenség" mûvelése, terjedése. Ez az időszak számos érdekes kérdést vet fel, amelynek a megválaszolásához talán egy egész könyvre lenne szükség. Érdekes eredményre jutnánk például, ha térképre vetítenénk a Jenőt meghívó papok és a papi békemozgalom oszlopos tagjainak szolgálati helyét. (Gyanum szerint az átfedés ritkább lenne, mint tíz fehér holló.) Azt is érdemes volna megvizsgálni, hány sikeres és viszonylag nagy tömeget vonzó Jenő-koncert után helyezték el az illető káplánt az egyházmegye lehető legtávolabbi sarkába. (Itt viszont a közönséges fekete holló minden egyes tollára juthatna eset ... ) Nagy hiba volna, ha elfelejtenénk: milyen sok ember kockáztatott, amikor részt vett ebben a folyamatban. Jenő és a családja, az őt meghivó papok, a zenekar tagjai és még sorolhatnánk. Minden gátló tényező ellenére a hetvenes évtized és a nyolcvanas évek eleje jelentette az első csúcspontot a "Sillye-jelenség" történetében. Ma már a második korszakban járunk, amely szinte minden tekintetben kölönbözik az előzőtől. 1989 után gyökeresen megváltozott a dalok környezete. Ráadásul el kell ismernünk: e változás nem minden elemében jelentett kedvező fordulatot. Hirtelenjében szabad lett minden, a "Sillye-jelenség" mellől egyetlen pillanat alatt nyomtalanul eltûnt a személyes kockázatvállalás. Márpedig ez korábban minden igazságtalansága ellenére sem volt képes ártani a zenének vagy mûvelőinek. Ugyanez igaz a dalok hallgatóságának a tagjaira is. Nagymarosról eltûntek a gyanúsan borotvált urak, akik éppen csak szemnyílást nem vágtak újságjukba, amelyet mindig gondosan maguk előtt tartottak. Immár nem volt sikk, nem volt burkolt politikai ellenállás (még csak "ellenállásocska" sem) Jenő koncertjeire járni. Jenő és zenéje előtt olyan termek nyíltak meg, amilyenekbe tiz évvel korábban be sem léphetett volna, hisz sem az Ady Mûvelődési Ház, sem a Petőfi Csarnok igazgatója nem óhajtott saját állásával játszani. Olyan helyeken léphettünk fel, mint az igazi profik - az ő előzetes tapasztalataik, felkészültségük nélkül. Mindezt óriási kihívásnak éltük meg, hiszen a zene mögött most már tényleg csak az a két dolog maradt, aminek ott helye volt: a hit és a hangzás. Hogy hová vezetnek az új helyzet ezen új tendenciái, azt ma még nem lehet megmondani, igy e helyiitt sem kell bövebben foglalkoznunk vele. Még most, tíz évvel a történtek után sem mondhatjuk ki, hogy Jenő zenéje tökéletes biztonsággal megtalálta új helyét az új világban. Hiszen ezt a zenét sem a profizmus bástyái, sem a hivatalos egyházzenét körülvevő elvárások nem védik meg a megmérettetéstől (az azért elgondolkodtató, hogy a templomba járók többsége nem hallgatja a nagy mai magyar egyházi szerzők kórusmûveit). Talán a második harminc éves jubileum alkalmával többet mondhatunk majd... A szövegek ugyanúgy változáson estek át, mint a környezet. Kovács Gábor szövegei (Kereszút, Kristályóriás, Jöjj, Lángoló) után megint Jenő szövegei szólaltak meg a dalokban. A versek érettebbek, megfontoltabbak lettek, de legfontosabb jellemvonásuk, a közérthetöség megmaradt. Erre az időre esnek az elsö stúdióban készült felvételek is. A stúdiómunka nemcsak a zenészeket formálta át, hanem gyakran bizony a dalokat is. A mikrofon könyörtelen gépezet, teljesen érzéketlen a zene hangulatára és még csak nem is korrigál: ugyanolyan egykedvûen veszi fel a hamis hangot, mint a szépet. A stúdióban a számyalás, a közönséggel való kommunikáció szerepét a szenvedés veszi át, és ez talán jól is van így. A stúdió alázatra nevel, megmutatja korlátainkat és arra is megtanít, hogy áldozat nélkül semmi sem jöhet létre. Ezen a téren még van mit tanulnunk, de úgy hiszem ez sem baj. Szömyû volna, ha azt képzelnénk, hogy már nem fejlődhetünk. Nem lenne teljes a kép, ha nem irnék azokról, akik feleségén, családján és néhány meghatározó jelentőségû paptestvérünkön kivül Jenő mögött álltak, állnak, segítettek vagy segítenek neki. Nélkülük biztosan máshogy szólnának a dalok, végső soron pedig az egész "Sillye-jelenség" sem pontosan így festene, mint ma. Természetesen képtelenség volna mindenkit felsorolni, de van néhány ember, akinek lehetetlen nem köszönetet mondanom. Nem érdemes különbséget tenni azok között, akik még mindig Jenővel zenélnek és azok között, akik már nem, mert aki eltávozott, az is otthagyta a keze nyomát a zenén. Egy akkordot, egy gitárszólót, egy szólamot, vagy bármi mást. Gerber Gyuri (Dugó) a hőskor basszusgitárosa, Ott Rudi és Gerber Zsófi, ugyanezen idők fuvolistái együtt zenéltek Kemenes Balázzsal (Guszti bácsi) és Piróval (közismeretlenebb nevén Pirositz Györggyel). Utóbbiak egyéként harminc éve hû társai Jenőnek, máig elkisérik, bárhová megy. Borka Zsolt csaknem húsz éve nélkülözhetetlen tagja a Jenővel dolgozó stábnak. Könyves-Tóth Kati és későbbi férje, Szucsák Fickó a Kristályóriás két főszerepét énekelte lemezre. Ugyanezen a lemezen a zenekart Könyves-Tóth Misi vezette, basszusgitáron pedig Könyves-Tóth Előd játszott. Andrejszky Tibi volt a zenekar első igazi szólógitárosa, valamint sok kazetta (A világnak Krisztus kell, Álmaimból lelkemből, Szép új remény, Feltámadt, alleluja) zenei rendezője, gitárosa vokalistája és hangszerelője. Beöthy Árpi jóvoltából szólalt meg először Jen dalai mögött igazi, rendes dobfelszerelés. Helyét néhány éve Görgényi Gábor vette át, s mind a mai napig ő a "Sillye Jenő és barátai" zenekar dobosa. Azt hiszem, Jenő szerencsés ember. Akinek az évek során ennyi barát adatik, annak nincs oka panaszra. Persze, támadások hamar érték, egy időben valósággal záporoztak feléje, és bizonyosan a jövőben is lesz még belőlük egy-kettö. Ezzel mindannyiunknak, elsősorban természetesen Jenőnek, meg kellett tanulnunk együtt élni. Ám e támadások eltörpülnek a sok öröm mellett. Ahogyan a múlt századi orosz realista irók büszkén vallották, hogy mindannyian. Gogol köpönyegéből bájtak elő, így Jenő képzeletbeli köpönyegéből is zenészek, zenekarok indultak el a magyar katolikus könnyûzene mûfaján belül. Van, aki csak a mûfajba került bele így, de zeneileg önállót alkotott, és bizony olyan zenekarból van több, akik fiatal koruk ellenére is a "nagy öreg" zenei világán belül maradnak. De azt hiszem, ez sem baj. Ha már vettem a bátorságot, hogy előszót írjak e daloskönyv elé, illene valami optimizmust sugárzó végszóval befejeznem. De azt hiszem, mindannyiunknak elege van már a küszöbön álló rózsaszinû jövő emlegetéséből. Főként akkor, amikor a valóság mást mutat. A hatmillió katolikus Magyarországán jó, ha hatszázezren gyakorolják a hitüket. Nagymaros tömegei arra csábítanak, hogy elfeledkezzünk Budapest üresen kongó templomairól. Mindnyájan bûnös, esendö emberek vagyunk. Saját érdeméből egyikünk sem lehetne büszke semmire sem. Alighanem a példabeszédek könyvének ismeretlen szerzője tudta mindezt, amikor így írt: Az emberi értelem tervezget, de az Úr adja meg, hogy mit mondjon a nyelv. Minden útját helyesnek tartja az ember, de az Úr megvizsgálja a lelkeket. Bizd az Úrra dolgaidat, akkor teljesülnek szándékaid." (Péld 16,1-3) Dr. Kőszeghy Miklós |
|
https://hu.wikipedia.org/wiki/Sillye_Jen%C5%91_(zeneszerz%C5%91)
https://www.facebook.com/sillyejeno